All Time Favorite Movies

Feledhetetlen pillanat: Auggie (Keitel) záró monológja. Ez az a rövid történet, amit Auster 1990-ben írt, és Wanget inspirálta a film elkészítésére.

 

 

USA, 104 perc

Rendező: Robert Aldrich

Szereplők: Ralph Meeker, Albert Dekker, Paul Stewart, Juano Hernandez, Wesley Addy, Marian Carr, Maxine Cooper, Cloris Leachman

 

 

Steven Scheuer filmtörténész a "klasszikus film noir korszak apoteózisának" nevezte a Csókolj halálosant, és nem is hiába. Ha az abszolút film noirt, vagy legalábbis azt a filmet kéne kiválasztanom, amelyik magában foglalja a műfaj szinte minden létező stílusjegyét, nem is kérdés, hogy ezt választanám.

 

A film alapja Mickey Spillane azonos című regénye volt, amely Mike Hammer, a nehézfejű magándetektív kalandjait követi nyomon. A Csókolj halálosan egyébként egy hosszú regénysorozat, amely több filmet és sorozatot is ihletett, hatodik fejezete. Ma Hammert a többség leginkább Stacey Keach alakításában ismerheti, a 80-as és 90-es években futó sorozatokból. A későbbi ábrázolásokkal szemben azonban Ralph Meeker Hammerje a noir tán egyik legbrutálisabb, legkevésbé szimpatikus főhőse. Olyan, mint egy gép: Clint Eastwoodhoz hasonló rezzenéstelen arccal, és nyugodt mosollyal kérdez akkor is, amikor a kérdezett ujjait odacsukja az asztalfiókkal, vagy éppen annak felbecsülhetetlen értékű lemezeit töri ripityára.

 

A történet, és az azt színre vivő stílustár; a fény-árnyék játékok, a zene, a tökéletes beállítások, és a vágás precíz összhangja teszi a Csókolj halálosant a műfaj gesamtkunstwerkjévé. A morálisan labilis világ, amelyben a film játszódik, és annak ugyancsak labilis karakterei viszont nem csak a film noir sajátjai, hanem a kort, amelyben a film készült és játszódik is gyönyörűen bemutatják. Az atombombától való félelem, a hidegháborús atmoszféra a film minden egyes percére, pillanatára rányomta bélyegét. Az egész sztori mozgatórugója, vagyis a MacGuffin, egy fénylő matériával telepakolt bőrönd, ami a legtöbb olvasatban hasadó anyagot tartalmaz - habár ezt maga a film soha nem mondja ki, legfeljebb utal rá. A zárójelenet ennek megfelelően egy egyszerűen csodás metafora, aminél jobban egy 50-es évekbeli film sem summázza az évtized Amerikájának hangulatát, annak félelmeit; a buta szőke felnyitja a táskát (pedig intették, hogy ne tegye!), vele együtt pedig az egész ház - többek szerint még a főhős, és főhősnő is, de ezt a kamera már nem mutatja - felrobban.

 

Feledhetetlen pillanat: A bőröndben lévő "nagy hogyishívják" kiszabadul. Emlékeztet egy bizonyos jelenetre egy bizonyos 1981-es Spielberg-filmből? Nem a véletlen műve.

 

 

Ron Perlman a legtökéletesebb választás a címszerepre, a kilónyi smink alól is hibátlan az alakítása, és kétdimenziós megfelelőjéhez hasonlóan az olcsó, de annál élvezhetőbb poénok szórására is akad ideje a világ megmentése közben – ami pl. a Pókember filmek esetében egyetlen alkalommal sem működött. John Hurt is hihetetlenül magáévá tette karakterét, de általánosságban ez minden egyes színészről elmondható. Ahogyan a szereplők, a film egész atmoszférája, díszletei is tökéletesen a képregényt elevenítik meg a szemünk előtt, mégsem érződik az az erőltetettség, fogcsikorgató igyekezet, mint a Sin City, vagy a 300 esetében. Még a történet is egyszerre tud eredeti, és szöveghű lenni (mivel többé-kevésbé a képregény legelső miniszériáját követi).

 

Említésre méltó még, hogy a Hellboy a 2 órás játékidő alatt sem ül le egy pillanatra sem, látványos, pergő marad, annak ellenére, hogy a nagy blockbusterek költségvetésének töredéke állt rendelkezésre; a speciális effektusok olyan kiválóan kivitelezettek, és időzítettek, hogy szinte hihetetlen a végeredmény.

A messzi földről híres fanyar angol humor, amit olyan nagyszerű komikusok vitték világhírre, mint például Benny Hill, Rowan Atkinson, olyan filmek, mint a Folytassa-sorozat és a Csengetett Mylord?, sőt még Amerikába is beszivárgott A hal neve: Wanda vagy éppen a Fészkes fenevadak segítségével, egyik legkiemelkedőbb, talán legnépszerűbb képviselője a Gyalog Galopp.

 

Ahhoz, hogy teljességében értékelhessük a filmet, először is érdemes tisztában lennünk azzal, kik is a film készítői, vagyis a magukat Monty Python-nak nevező társulat - és korábbi munkáikba is érdemes beleásnunk magunkat. Ők öt őrült angol – Graham Chapman, John Cleese, Eric Idle, Terry Jones, Michael Palin – és egy, agyilag nem kevésbé sérült, amerikai, Terry Gilliam. A hatos a Monty Python repülő cirkusza című sorozatukkal debütáltak, ami 1969-től 1974-ig kisebb-nagyobb megszakításokkal futott nagy sikerrel a BBC-n. Első játékfilmjük, az 1971-es And Now for Something Completely Different nem hozta meg az átütő, nagybetűs sikert – talán, mert csak a TV sorozatból kiválogatott, hosszabb-rövidebb szkeccsek újrajátszásának kompilációja volt, amelyek összefüggő egészet nem alkottak. Ennek ellenére nem adták fel, és másodjára már egy (félig-meddig) épkézláb, egészestés történettel álltak elő. Így jött létre a Gyalog galopp, a valaha készült egyik legidiótább film, arról, hogy Artúr király és a Kerekasztal lovagjai hogyan indultak a Szent Grál felkutatására, és milyen furábbnál furább kalandokat éltek át útjuk során.
 
A Gyalog Galopp ékes bizonyítéka annak, hogyan lehet akár a majdhogynem semmiből is valami egészen zseniálisat varázsolni. A csapat éppen a roppant szűkös költségvetés hatására lett egyre találékonyabb, amiből aztán a film számos kultikus poénja született. Ki gondolta volna például, hogy az a geg, hogy a patadobogást kókuszdiófelek egymáshoz csapkodásával imitálják a szereplők nem volt betervezve – szimplán csak nem volt pénz lóra. A kreativitás szorult helyzetekben nagyon is jól jön, és abból sose volt hiány Pythonéknál. Ha a hat zseni összedugta a fejét, elszabadult a pokol, és ebből bizony néha nem csak pozitívumok eredtek: a két rendező teljesen eltérő látásmódja gyakran összeütközött a forgatáson, miközben a főszereplőt alakító Chapman pedig még mindig küzdött alkoholizmusa legyőzésével. Ám minden konfliktus ellenére is sikerült valami maradandót létrehozniuk; csípős humorú, anarchikus, tagadhatatlanul angol, abszurd komédiát, örökkévaló, tábortűznél idézhető dialógusokkal, és eszement karakterekkel: a (nem is olyan) bátor Sir Robintól kezdve a lovagokig, akik azt mondják "Ni!".
  

Mel Brooks még jóval visszafogottabb, és kevésbé vulgáris, illetve abszurd volt, mikor megírta és rendezte ezt a zseniális komédiát, amit ugyan kezdetben nem fogadott kitörő lelkesedés, de aztán az idő igazi klasszikussá érlelte és 2001-ben még Broadway musicallé is adaptálták – amelynek filmváltozata 2005-ben jelent meg, többek között Matthew Broderick, Uma Thurman, Will Ferrell és Jon Lovitz főszereplésével.

A lepukkadt Broadway producer, Max Bialystock (Zero Mostel) az új könyvelője, Leo Bloom (Gene Wilder első főszerepe) tanácsára csalással akar vagyonra szert tenni, miszerint ha egy biztos bukást tud generálni senki sem követeli majd vissza a befektetett pénzét, ők pedig vidáman lelécelhetnek Brazíliába. Bialystock úgy dönt, hogy egy minden szempontból pocsék musicalt rendez Hitlerről, illetőleg magáról a Harmadik Birodalomról, de aztán minden erőfeszítése ellenére a darab mégis siker lesz, a nagy terv pedig dugába dől. Bár A producerek valóban visszafogottabb Brooks más filmjeihez képest, ennek ellenére bizonyos nézőpontból mégis a legmegbotránkoztatóbb, legbátrabb és legfeketébb humorú mind közül, mégpedig a története miatt, amelyben egy halálosan komoly téma válik gúny tárgyává. Igaz, a céltábla minden támadást megérdemelt, a korabeli kritika azonban igencsak ízléstelennek találta, hogy alig több, mint 20 évvel a második világháború befejezte után film készüljön arról, ahogy két zsidó származású karakter a Führer-ről készít komikus zenés-táncos színpadi produkciót.

Az ötletes és kellőképpen merész, néhol a rossz ízlés határán táncoló, de mégis őrületesen vicces forgatókönyvért Mel Brooks megérdemelten Oscar-díjat zsebelt be, Wilder pedig jelölést kapott a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában.