Rushmore (1998)
Okostojás
USA, 93 perc
Rendező: Wes Anderson
Szereplők: Jason Schwartzman, Bill Murray, Olivia Williams, Seymour Cassel, Brian Cox
"I saved Latin. What did you ever do?"
Bár Wes Anderson már 1996-os különc krimi-vígjátékával, a Petárdával is rendesen felkavarta az amerikai függetlenfilmes állóvizet, igazából csak második mozija volt az, amely lefektette alapjait annak az egészen egyéni látásmódnak, melyet későbbi munkáiban még tovább csiszolgatott.
Max Fischer (Jason Schwartzman) a Rushmore Akadémia leglelkesebb, de legkevésbé összeszedett diákja. Tagja minden létező iskolán kívüli tevékenységet űző egyesületnek, és ambíciózus színdarabokat ír, de képtelen jó jegyeket elérni. Max beleszeret a gyönyörű tanárnőbe, Rosemary Cross-ba (Olivia Williams), és egyfajta példaképeként tekint Herman Blume-ra (Bill Murray élete legjobb alakítását nyújtja), a kapuzárási pánikban levő gazdag üzletemberre. A tisztelet Blume részéről kölcsönös, ám mikor ő is megkörnyékezi Rosemary-t, vérre menő háború kezdődik a 15 éves fiú és a lassan 50-es éveit taposó férfi között.
Anderson azon rendezők egyike, akiket vagy utál az ember, vagy pedig mélységesen tisztel és imád, nincs igazán középút. Ami érthető is; sosem fogja vissza magát, stílusa tűnhet magamutogatónak, hatásvadásznak, pretenciózusnak, de végtelenül posztmodernnek és mélyen rétegzettnek is. Egy biztos: egy Anderson-film azonnal felismerhető, az első perctől kezdve. A zene a 60-as évekbe repít minket, a nagylátószögű anamorfikus optikával ellátott kamerák használata egészen abszurd jelleget kölcsönöz a jeleneteknek, a szándékosan obskúrusra vett utalások pedig elgondolkodtatnak és szórakoztatnak egyszerre.
Anderson azon rendezők egyike, akiket vagy utál az ember, vagy pedig mélységesen tisztel és imád, nincs igazán középút. Ami érthető is; sosem fogja vissza magát, stílusa tűnhet magamutogatónak, hatásvadásznak, pretenciózusnak, de végtelenül posztmodernnek és mélyen rétegzettnek is. Egy biztos: egy Anderson-film azonnal felismerhető, az első perctől kezdve. A zene a 60-as évekbe repít minket, a nagylátószögű anamorfikus optikával ellátott kamerák használata egészen abszurd jelleget kölcsönöz a jeleneteknek, a szándékosan obskúrusra vett utalások pedig elgondolkodtatnak és szórakoztatnak egyszerre.
Feledhetetlen pillanat: A The Who egyik számával aláfestett montázs, ami Max és Blume harcát mutatja be néhány percbe sűrítve.
Utolsó kommentek