USA, 160 perc

Rendező: Milos Forman

Szereplők: Tom Hulce, F. Murray Abraham, Elizabeth Berridge, Roy Dotrice, Simon Callow, Christine Ebersole, Jeffrey Jones

 

Forman nyolc Oscart nyert filmje ugyan inkább legendákon, fikción alapul, mintsem a valóságban is megtörtént eseményeken, de ez mit sem von le értékéből. Egy elejétől végéig zseniális mű, amelynek díszletei, kosztümjei, zenéje, és légköre hibátlanul megragadják a kor (a 18. század második felének) szellemét.

 

Peter Shaffer saját színdarabját írta át filmre, és remek munkát végzett. A kezdetektől hangsúlyozta, hogy, ahogyan az eredeti mű sem, úgy a film sem igyekszik történelmileg pontos, objektív Mozart biográfia lenni. A túlzások, tények elferdítése nélkül azonban nem születhetett volna meg egy ilyen izgalmas, eredeti történet, amelyben két ekkora univerzális ellenség (a bohókás született tehetség, akinek lábai előtt hever a világ, és a tehetséges, ámde középszerű művész, aki vért izzadva próbálkozik, de feledésre van ítélve) összecsaphat.

 

Tom Hulce elsőre különös választásnak tűnhet a salzburgi csodagyerek, Mozart szerepére, ahogyan az alakítása sem éppen szokványos; Forman egy gyerekes, vihogó, nőhajhász, kicsapongó életet élő bolondként mutatja be a híres zeneszerzőt. Kétség sem férhet hozzá, hogy ez egy tudatos szembefordulás a sztereotip képzettel, miszerint egy nagy művész csak kimért, intelligens, a legfelsőbb körökben pózoló ember lehet. Hiszen nagy riválisa, Antonio Salieri (F. Murray Abraham Oscar-díjas alakítása) pontosan ilyen, mégis – ahogyan a film is tanúbizonysága – az ő műveit feleannyira se ismeri el sem a kortárs hallgatóság, sem az utókor. Egyszerűen felvillanyozó, és valami bűnös élvezet van abban, hogy végignézhetjük ahogyan Mozart pojáca módjára viselkedik, iszik, nőzik, mégis mesterműveket ír, miközben Salieri görcsösen próbálkozik keresztbe tenni neki, Istenhez fohászkodik inspirációért, és igyekszik olyan jól írni, mint ő, mégis elbukik. Ahogy a befejezéshez közeledünk, Salieri egyre szánalmasabbá válik szemünkben, minden adandó alkalmat megragad, hogy Mozartot kisiklassa, míg végül a halálát is eléri – ami viszont korántsem azt a revelációt hozza, amire várt. Megtört öregember lesz belőle, aki észreveszi mekkora hibát követett el, és hogy hiába volt minden, így is Mozart válik halhatatlanná, ő pedig lassan eltűnik a köztudatból.

 

Mint említettem, mindennek alapja a fikció: Salieri korántsem számított középszerű zeneszerzőnek, nem ő ölte meg Mozartot, még csak komoly haragról sem volt szó köztük, legfeljebb egészséges rivalizálásról, és így tovább. Igaz, hogy a film téves információkat ültetett el emberek tömegének tudatában, ám van egy ennél fontosabb aspektusa is. Az 1980-as évek közepén sikerült ismét népszerűvé, hallgatottá tennie a komolyzenét: a film tele van zenei betétekkel, a Don Giovanni előadása is helyet kapott benne, a film zenéjét tartalmazó album (szinte kivétel nélkül Mozart szerzeményekkel telepakolva) pedig 56. helyezést ért el az amerikai Billboard 200-as listáján.

 

Feledhetetlen pillanat: Mozart a halálos ágyában fekve diktálja Salierinek a requiem hangjegyeit.