Hellboy (2004)
Pokolfajzat
USA, 122 perc
Rendező: Guillermo del Toro
Szereplők: Ron Perlman, John Hurt, Selma Blair, Rupert Evans, Karel Roden, Jeffrey Tambor, Doug Jones, Brian Steele, Ladislav Beran
"- Remind me why I do this again. - Rotten eggs and the safety of mankind."
A Mike Mignola által megalkotott, 1993-ban debütáló Hellboy nem az a szokványos szuperhős. Egy másik dimenzióból átrángatott démon, akinek megjelenése ijesztő, semmint bizalomkeltő, külső jegyei alapján inkább a szuperhősök ellenfelei közé lehetne sorolni, a természete pedig talán még külsejénél is elviselhetetlenebb, hiszen mogorva, tiszteletlen, és a társaságot sem tűri - Mignola azt állítja személyiségének nagy részét a saját édesapja után mintázta. Mégis épp mindezek miatt lett oly szerethető, és szerzett olyan elkötelezett rajongó tábort magának a róla elnevezett, és főszereplésével megjelenő képregény. Mert Hellboy az abszolúte antihősbe oltott szuperhős, aki durva külseje ellenére érző lény, minden panaszkodása ellenére szeret segíteni az embereken, és sértő megjegyzései ellenére sem utál mindenkit, sőt, valójában a barátokat és a szerelmet keresi. És úgy általában is egy „cool arc”; hatalmas ereje van, laza beszólásai, és humoros rigolyái (mint a macskák, és a nachos megrögzött imádata, vagy a szarvainak köszörülése). Ám mindezek mellett szerencsére Mignola a történetről sem feledkezett meg, amelyben az ősi és modern folklór, misztikus regények, a film noir, és a sci-fi keverednek, természetesen a megfelelő arányokban.
Egy ilyen képregény megfilmesítése azonban egy producernek, vagy rendezőnek sem jutott volna eszébe soha, mikor ott van a Pókember, a Fantasztikus Négyes, és még egy tucat jóval "mainstreamebb" matéria. Illetve mégis, hiszen Guillermo del Torónak – elkötelezett fanboyként – hosszú évek óta dédelgetett álma volt a filmre vitel. Rengeteg lobbizás, és a producerek és egyéb stúdió képviselők elleni harc után elérte, hogy úgy jelenjen meg a Hellboy a vásznon, ahogyan ő, Mignola, és az összes olvasó szeretné. És az ez egyik csodálatos dolog ebben a filmben, hogy megvalósult benne az, ami szinte egy másik képregény adaptációban sem, vagyis nemhogy maga a forrás készítője, de még a szemellenzős fanatikusok is imádják.
Ron Perlman a legtökéletesebb választás a címszerepre, a kilónyi smink alól is hibátlan az alakítása, és kétdimenziós megfelelőjéhez hasonlóan az olcsó, de annál élvezhetőbb poénok szórására is akad ideje a világ megmentése közben – ami pl. a Pókember filmek esetében egyetlen alkalommal sem működött. John Hurt is hihetetlenül magáévá tette karakterét, de általánosságban ez minden egyes színészről elmondható. Ahogyan a szereplők, a film egész atmoszférája, díszletei is tökéletesen a képregényt elevenítik meg a szemünk előtt, mégsem érződik az az erőltetettség, fogcsikorgató igyekezet, mint a Sin City, vagy a 300 esetében. Még a történet is egyszerre tud eredeti, és szöveghű lenni (mivel többé-kevésbé a képregény legelső miniszériáját követi).
Említésre méltó még, hogy a Hellboy a 2 órás játékidő alatt sem ül le egy pillanatra sem, látványos, pergő marad, annak ellenére, hogy a nagy blockbusterek költségvetésének töredéke állt rendelkezésre; a speciális effektusok olyan kiválóan kivitelezettek, és időzítettek, hogy szinte hihetetlen a végeredmény.
Feledhetetlen pillanat: Hellboy segítséget kér - a maga sajátos módján - az orosz temetőben.
Utolsó kommentek