IT, 105 perc

Rendező: Michele Soavi

Szereplők: Rupert Everett, Anna Falchi, Francois Hadji-Lazaro, Mickey Knox, Fabiana Formica, Clive Riche

 

 

Michele Soavinak a neve bizonyára nem sok mindenkinek cseng ismerősen, pedig az úriember nem más, mint Dario Argento, az olasz horror koronázatlan királya, mellett kezdte filmes pályafutását. Nem kérdés, egy ekkora mestertől van mit ellesni, és Soavi nem is volt rest; segédrendezőként rendesen kitanulta a filmkészítés csínját-bínját, mielőtt önálló útra lépett volna. Egy giallo, majd két természetfeletti thriller ledirigálása után 1994-ben forgatta le negyedik (és egyben az évtizedben utolsó) nagyjátékfilmjét, a Dellamorte Dellamorét, amely a 90-es évek mozgóképtermésének egyik legnagyszerűbb darabja.

 

Soavi filmjét nem lehet egykönnyen bekategorizálni mindössze egyetlen műfajba; a Dellamorte Dellamoréban a klasszikus olasz zombihorror keveredik a romantikus, a vígjátéki, és a drámai elemekkel. Egyszerre humoros, rémisztő, izgalmas, és megható. Bravúrosan egyensúlyoz egész játékideje alatt az erotikus horror thriller, a fekete komédia, a politikai és társadalmi szatíra és a meditatív hangulatú dráma közti nem is annyira vékony határokon, úgy, hogy mindeközben száz százalékig hiteles bír maradni - vagyis véletlenül sem megy át olcsó B-kategóriás exploitation filmbe.

 

Rupert Everett (valószínűleg karrierjének egyetlen igazán jó szerepében) játssza Francesco Dellamortét, a temető őrét, kinek feladata, hogy segédjével, a szellemi fogyatékos, ámde jólelkű Gnaghival (Francois Hadji-Lazaro) együtt minden este végezzen a hetedik napon sírjaikból kikelő halottakkal, mielőtt azok bejutnának a városba. A gondok akkor kezdődnek, mikor szerelembe esik az egyik temetésen, mégpedig az elföldelésre kerülő gazdag férfi özvegyébe. A férj a hetedik nap eljövetelével természetesen feltámad, mikor a pár éppen a sír felett szeretkezik, a nőt halálosan megsebesíti, Francesco ezért kénytelen végezni mindkettővel. A főszereplő ezután egyfolytában a szerelmébe botlik - más és más formákban manifesztálódik ugyan, de mindig Ő az (a modellként is dolgozó gyönyörű Anna Falchi) -, a végzet azonban sosem engedi beteljesülni a szerelmet, mindegyik nő kivétel nélkül meghal vagy elhagyja.

 

A Tiziano Sclavi Dylan Dog című képregénysorozatán alapuló történet bámulatosan sokrétű, Soavi pedig a rendelkezésére álló szűkös költségvetés ellenére is össze tudja tartani a kompozíciót céltudatos és magabiztos rendezésével. Az eredmény: egy különös korlenyomat Olaszországról, és akár egész Európáról ez idő tájt, látszólagosan kommersz műfaji reprezentációban. Meg kell említeni még Franco Fraticelli vágó tökéletes ritmusérzékkel szerkesztett képeit; Manuel de Sica emlékezetes, de közel sem hivalkodó filmzenéjét; illetve Everett visszafogott játékát is. A Dellamorte Dellamore szarkasztikus antihőse jóval több, mint pusztán az események áldozata: valójában nagyon is tudatosan mozog az élő és holt világ mezsgyéjén, a másfél órában bemutatott spirituális utazásának értelme pedig a film varázslatos befejezésének katarzisában teljesedik ki. A Dellamorte Dellamorét lehet szeretni, és lehet utálni, az viszont biztos, hogy szó nélkül semmiképp nem lehet elmenni mellette. (Állítólag Martin Scorsese szerint ez a 90-es évek egyik legjobb olasz filmje.)

 

Feledhetetlen pillanat: Francesco a kórházban. Látni kell, hogy elhiggye az ember, ezért felesleges megpróbálni szavakba önteni.